A városkát tapadós, bőr alá kúszó tejköd borította be a hűvös, nyirkos késő őszi estén, a helyiek bolyhos prémekbe és vaskos fekete posztókba burkolták magukat, kalapjaikat mélyen az arcukba húzva. A városka nevét Aida nem tudta megjegyezni, de azt tudta, hogy valahol Zeevar tartomány északi részén vannak, Zinnwald egyik legősibb területén, közel a sós tengerparthoz. A Kereskedők Ligájának raktárháza feletti lakást alaposan felfűtötték, a tőzeges füst szürke fátylat vont az ablakok elé, de legalább Aidának és társainak nem kellett avas szagú posztót viselniük. Hivatalosan a Kereskedők Ligájának üzletkötői voltak, valójában azonban Aidát, a fiatal mérnököt, Nouzar al-Fazad Hematti herceg lányát a Tudósok Tanácsa küldte, hogy vegye szemügyre Zinnwald nyugati tengerpartját. A part menti dombságok és mélyföldek szélmalmai nem hozták különösebben lázba, a geszeri mesteremberek százszorta jobbakat építettek, de a mérföldek százain át kanyargó csatornák felkeltették az érdeklődését. A zinnwaldiak ökrökkel vontatták a hosszú, keskeny bárkákat, de otthon Geszerben gőzhajók járhatnák a csatornahálózatot.
Az utcák hirtelen csöndbe borultak, elhallgattak a szitkozódó városlakók, a magukat kellető rút szajhák, az orrhangon éneklő részegek. Aida félrehúzta a molyrágta függönyt és meglepetten nézett ki az ablakon. Mi történt? Miért lett hirtelen holt csönd? Nem sok ideje jutott töprengeni, hamarosan megpillantott a választ a várost átszelő főúton közeledni – talpig feketére edzett vasba öltözött lovasok, tollforgós sisakot viselő pikások, földet seprő köntöst viselő varázslók, és középen, bekötött szemű fehér lovon egy hullasápadt, komor arcú, prémbe és brokátba öltözött férfi. Aida rögtön tudta, hogy egy boszorkánygrófot, egy Hexengraafot lát, Zinnwald rettegett csatamágusát. A helybéliek lesütötték a szemüket, térdre vetették magukat, vagy sietve elfordultak és eltűntek a házak között. Senki nem mert a boszorkánygrófra nézni. Senki, csak Aida. Még túl messze volt, hogy a szemébe lehessen nézni, de a geszeri nő már előre tudta, hogy ködös, szürkehályogos, halott tekintete lesz.
– Mi történt, Hematti? – kérdezte a szoba belsejéből Mesut Safak, a Kereskedők Ligájának üzletkötője. Safakot napok óta hideg veríték borította, állítása szerint rosszat tett neki az ecetes hal és rozskenyér.
– Boszorkánygróf – felelte kurtán Aida.
– Hadd lássam, hogy cipelik a holttestét – csettintett a nyelvével az üzletkötő, és nyöszörögve az ablakhoz lépett.
– Jön az magától is. Mondtam már, Safak, ezek elven holtak, mozognak, akárcsak mi.
– Lehetetlen – suttogta Safak – Lehetetlen! A testet az élet princípiuma mozgatja, a vér és epe és nyirok…
– Egyikünk sem ért ehhez, te is tudod! Hiába olvastuk el Kormazin mester könyvét az élő és eleven dolgokról, a Hexengraafok mágiája távol áll a mi tudományunktól – feddte meg a nála harminc évvel idősebb férfit Aida. Safak csak hümmögött, és kigúvadt szemmel nézte a menetet.
A Hexengraaf és kísérete a városka főterére ért, úgy húsz lépésnyire a Kereskedők Ligájának épületétől. Aida pontosan tudta, hogy hiába függ Geszer zászlaja a homlokzaton, ha a boszorkánygróf ártani akar nekik, akkor végük van. De láthatóan a zinnwaldi varázslót nem érdekelte az idegen birodalom raktárháza. Halott, üveges szemeivel körbetekintett a házakon, májfoltos kezével rámarkolt varázsbotjára, és síron túli, reszelős hangon elkiáltotta magát.
– *Der Bürgermesiter wird gleich herauskommen! *- hangja megremegtette az ablakok üvegtábláit, rothadó fogakkal szegett halott szájából legyek repültek ki, tejfehér bőre megfeszült a koponyáján.
– Hematti, mit mond? – kérdezte Safak miközben furakodva belekönyökölt Aida oldalába.
– A város elöljáróját szólítja – válaszolt az idősebbek iránti köteles tisztelettel a nő.
Néhány percnyi vérfagyasztó csönd következett, a köd csomóssá sűrűsödött, a felhők eltakarták a napot, még a Hexengraafot kísérő katonák is idegesen topogtak. Végül előjött egy ősz hajú, jelentéktelen arcú férfi, aki löttyedt tokáját keményre főzött, fehér fodros gallérral támasztotta alá. Mélyen meghajolt, és valamit elkezdett magyarázni, de a boszorkánygróf tekintete beléfagyasztotta a szót. Az élőhalott szájából újabb hideg szavak szakadtak ki, a városka lakóinak arcára rettegés és pánik ült ki, néhány sikoltva menekülni kezdtek.
A köd olyan sűrű lett, hogy Aida már az ablak előtti térre is alig látott ki, és veszedelmesen kavargott, mintha egy fekete viharfelleg ereszkedett volna a földre. A Hexengraaf tanítványai, maguk is mind friss élőholtak, némelyikük alig tizenéves, mások aggastyánok, torz hangon kántáltak, szólítva és duzzasztva a ködöt és szelet. Vérfagyasztó süvítéssel érkezett meg a vihar, a közeli tenger felől olyan fellegek sodródtak, mintha az ősi mesék sárkányai foglalták volna el az égboltot, de a sikátorokban még megült a pára és homály. És micsoda homály, micsoda köd volt az! Akit beterített, az kigúvadó szemmel, rettegve, az életéért könyörögve fulladt meg, ahogy a fekete pára beette magát a tüdejébe és szívébe. A Hexengraaf katonáit elkerülte a halálos felleg, ők a túlélőkre vadásztak, és akit a mágia megkímélt, azzal hideg vassal végeztek. Maga a boszorkánygróf is az ősök titkos és tiltott mágiájához nyúlt, halott ujjain a körmök megfeketedtek, ahogy újra rámarkolt a botjára. Felszegett feje alatt még látszott a nyakán a hóhérkötél vörös nyoma. És amikor a Hexengraaf mágiája megfogant, a föld maga is meghasadt, a macskaköves utcák megnyíltak, a házak falai megrepedtek, és Aida meg mert volna esküdni, hogy a hasadékokból kísérteteket látott felnyúlni, sőt, előmászni. A távolból a városkát átszelő folyó vizének bömbölő áradata hallatszott, az ég, a föld, és a víz elemei mind szolgaként engedelmeskedtek a mágiának.
Többet nem látott, Safak elrántotta az ablaktól. Próbált ellenállni, látni akarta, mi történik, látni akarta a mágiát, a pusztítást, az élőholtak hatalmát, a boszorkánygrófok erejét, de a férfi erősebb volt nála. Ahogy lenyomta a nőt a földre, sós hering, édes pacsuli, és tömjénes füstölő szaga keveredett a verítékével. Aida erőtlenül kapálózott, miközben Safak viszonylagos biztonságba húzta egy erősre épített kőív alá. Aztán ütést érzett a tarkóján, és elsötétült a világ.
Amikor Aida al-Fazad Hematti, a Tudósok Tanácsának mérnöke magához tért, a Hold már magasan járt, ő pedig egy csónakban feküdt. Az áradat visszavonult, de a part menti házakból szinte semmi nem maradt, a helyükön iszapos romok álltak. Beljebb a földrengés végzett a város nagy részével, itt-ott még füstölögtek a leégett épületek maradványai. Ahogy a csónakot a víz tovább sodortra, Aida még látta a félhomályban, ahogy a városra újra rátelepszik a halálos köd, melynek mélyéből üres arcok és rémült tekintetek néztek utána – hogy élők-e vagy holtak, arra nem tudott választ adni.