– Három uncia? – kérdezte Manfred némi éllel a hangjában.
– Három uncia – felelte Anselm olyan nyugodtan, mintha egy kisgyerekhez beszélne.
Manfred türelmetlenül mérte ki a három unciát, lesimította a mérőkanálban lévő port, és határozott mozdulattal borította bele a mozsárba. Ez volt az utolsó hozzávaló, és bár már sokadszorra készítette el a keveréket, még mindig bizonytalan volt a mennyiségekben. Persze, Anselm nyugodt, ő ráér, ő már halott. Manfred beleborzongott. Gyerekkora óta sok holttestet látott – járvány, éhínség, haramiák, akasztás, falusi késelés – de az eleven holt varázslókat nem tudta megszokni.
– Majd én elkészítem – mondta Anselm, és gyakorlott, türelmes mozdulatokkal zúzni, törni, elegyíteni kezdte a mozsárban lévő alapanyagokat. Gewenaar, azaz puskamágus volt, Stübben büszkesége, egyszerre mesterlövész, alkimista, és élőholt varázsló.
A barna, fehér, sárga, és fekete színek összevegyültek és hamarosan egységes szürkévé váltak. Egy csepp olaj, majd két csepp víz egy üvegpipettából, még néhány keverő mozdulat, és elkészült a por. Az ablakon beszűrődő nap fényében fémesen csillogott, itt-ott szivárványos szikrákat vetett, de az avatatlan szemek számára szinte megkülönböztethetetlen volt a geszeri lőportól. Anselm egyike volt annak a maroknyi alkimistának és varázslónak, akik ismerték a Zauberpulver, a csodalőpor titkát. A geszeri tudomány és a zinnwaldi mágia tökéletes egysége, a salétrom, a szén, a kén, és a kobbehori réz, és a früsjeri kristály násza.
– Szép munka – dicsérte meg Anselm Manfredot. Az utóbbi kissé forgatta a szemeit, ő nem igen csinált semmit, csak mért és lapátolt – Ne feledje, Manfred, mindannyian inasként kezdtünk.
– Igen, magiszter.
Ezúttal Anselmen volt a sor, hogy halott, ködfátyolos szemeit forgassa. Hivatalosan kijárt neki a magiszter cím, úgy is mint a puspkamágusok és az alkimisták céhének mestere, és úgy is, mint élőholt varázsló. De Stübbenben másként mentek a dolgok. Amióta Pier Holterbroek egy nemzedékkel ezelőtt egymagában, két pisztolya társaságában bement a kobbehori Hexenfestungba, a világ megváltozott.
– És most lássuk, hogy mit alkottunk – tért vissza Anselm figyelme a jelenbe.
Néhány halk szót suttogott, a Zauberpulvert átjárta a mágia, a finom porszemek csillogni kezdtek, majd megemelkedtek, és sűrű szürke ködként kúsztak a levegőben. Manfred az ámulattól a száját is elfelejtett becsukni. A közeli asztalon heverő pisztályhoz nyúlt, és intésére a finom por a fegyver csövébe és felporzó serpenyőjébe szállt. A golyó szinte a semmiből került elő, és siklott a csőbe. A puskamágus biccentett, de még nem volt elégedett.
– Manfred, kérem töltse meg a többi pisztolyt is – adta ki az utasítást inasának, miközben ő maga elbájoltan nézte a fémesen és szivárványosan csillogó port.
Manfred engedelmesen nekilátott a többi fegyvernek. Sörtekefével kitisztította a csövüket, majd csodalőport töltött beléjük, amit folytás, golyó, majd újabb folytás követett, végül mindegyiket felporozta. Öt pisztoly hevert katonás rendben egymás mellett, a hatodik Anselm kezében. A varázsló arra gondolt, hogy Pier Holterbroeknek kettő is elég volt, hogy legyőzze Kobberhor Hexengraafját és megalapítsa a Puskamágusok Céhét. Sokan tévesen a Puskamágusok Rendjének nevezik őket, ők azonban ragaszkodnak ahhoz, hogy céhként működjenek. Az elmúlt egy emberöltő alatt Hoterbroek mester csodálatos pisztolyai elvesztek, a mondák szerint az egyiket a császári udvarban őrzik lakat alatt, a másikat egy bosszúálló boszorkánygróf pusztította el. És bár Kobberhor Hexenfestungját újraépítették, a tartomány és a boszorkányerőd sosem mossa le magáról az égett lőpor szagát.
Újabb varázsszavak suhantak ki Anselm halott ajkai közül, a hat pisztoly a levegőbe emelkedett, és lágyan ringatózott – három-három mindkét oldalán, derék-, váll- és fejmagasságban. Ő maga nem mozdult, de a fegyverek csuklója csavarására megpördültek, és bal mutatóujjának billentésére egyszerre sültek el. Fényes tűz csapott ki a tűztálakból, a lángok peremén kék, zöld, vörös, és narancs fények táncoltak egyetlen pillanatig, és hat pisztolygolyó fúródott tökéletes hatszög-mintában az Anselm háta mögötti falra erősített céltáblába.
– Mérje meg, kérem, Manfred, a lövedékek közötti távolságot – adta ki az utasítást a Gewenaar, még mindig nem fordulva a céltábla felé. Nem akarta megnézni az eredményt addig, amíg nem hallotta a számokat. Manfred odasietett, és colstokjával gondosan kimérte a távolságokat.
– Mindenhol pontosan egy hüvelyk – kiáltott fel elégedetten Manfred.
Anselm megfordult, de csak azért, hogy láthassa inasa elégedett arcát. A céltábla már nem érdekelte. A puskamágia nem téveszt célt, mindig pontos, mindig megbízható. Hadd uralják csak a Hexenek a szeleket, vizeket, erdőket, lidérceket, és átkokat, ha golyót kapnak a szemük közé, akkor hiába minden erejük. És a Második Halál után már nincs tovább. Ő maga még soha nem ölt meg Hexent, de tudta, hogy el fog jönni ennek is a napja. A császári kancellária, a Hohamt kétségbeesetten próbálta fenntartani a békét a Hexenek és a Puskamágusok Céhe között, de az összetűzés elkerülhetetlenül közelgett. Stübben ugyanolyan jogokat kapott, mint Ettersen vagy Waldenberg, a régi-új és az előző császári székvárosok, és a puskamágusok nem tartoztak engedelmességgel a Hexengraafoknak. Ha a Hexenek azt hiszik, hogy egy Hexenfürst megmentheti őket, akkor súlyosan tévednek.
– Most pedig jöjjön a következő kísérlet. Egy útinaplóban olvastam, hogy Geszerben a császári hadseregben olyan ágyúk vannak, amik öt csőből állnak, és minden lövés után ezek elfordulnak, hogy egy újabb cső tüzelhessen.
– De ennek mi értelme van, uram? – kérdezte hitetlenkedve Manfred – Hát miért nem építenek ennyi erővel öt külön ágyút?
– Kiváló kérdést tett föl, Manfred. Az ilyen kíváncsi és kétkedő kérdések viszik előbbre a világot. Derítsük ki!
Manfred aggodalmas meglepetéssel nézte, ahogy Anselm egy tervrajzot húz elő a zekéje belső zsebéből. Ebből vagy előléptetés lesz, vagy robbanás…