Katrin van der Belgie tompán bámulta a zöld lankákon átsuhanó felhőárnyékokat. Csak időnként rándult meg a betüremkedő emlékek hatására, amiket egy másik lankás vidékről hozott magával – ahol feketévé perzselődött a fű, a bozótos, a mögötte állomásozó katonai had is, és a geszeriek harci gépezetei olvadtan, korommal bevonva meredtek a hulló pernyében.
Mind a három. Pontosan tudta, mert ő kapta feladatul, hogy a mérnökeik testét beborítsa lánggal, és visszadobja őket az örök körforgásba, mielőtt Wigbert báró a többi Hexengraaf támogatásával nekilátott végleg leolvasztani a húst a katonák csontjáról. Anélkül, hogy fenyegette volna őket a szerkezetek köpte fém és láng.
Bár elvesztette volna a szaglását is akkor, amikor elkezdett hullani a haja! A háború első évei már sokat kivettek belőle is, társaiból is, és Jerónia átkozott földje nem hagyta, hogy erőt sajtoljanak belőle, a Boszorkánygróf viszont rendületlenül tört előre.
Hónapokkal ezelőtt még dühöngött emiatt. Aztán áttörtek a geszeri haderőn, megtizedelődött a Hexenek száma a Boszorkánygróf seregében, és mire megérkezett az utánpótlás a távoli tartományok iskoláiból, azon tűnődött, vajon a Második Halál előtt a lelkét is elveszíti-e.
Most még az is nehezére esett, hogy megforduljon, amikor Zila már a távolból a nevén szólította. Válasz helyett csak intett neki, hogy foglaljon helyet a frissen ácsolt tábori padon.
– Sajnálhatod, hogy nem osztottak be a jeromiták fogadására! – az újonc energiája és hangereje még így is sok volt, hogy tiszteletteljesen megpróbálta visszafogni magát. Sikertelenül. – A követ mindössze két kísérővel érkezett, és csak az egyikük volt katona, mondjuk az legalább lándzsás. Feleslegesen állt ott az osztagom, egyszerűen nevetséges volt a helyzet, ahogy három mágiátlan szerencsétlent kilenc állig felfegyzerzett katona meg egy Hexen kísér át. A követ, bizonyos Ferdinand lovag, mosolygott mint az idióta, de a kísérőin látszott, hogy menten összeszarják magukat, amikor a gróf elé kerültek.
– A jó gróf biztos nem akart fáradni azzal, hogy csak saját maga gyakoroljon hatást rájuk. És? Milyen üzenetet hozott ez a lovag? Gondolom, a megadást.
Katrin lenézett az ujjaira, és megmozgatta őket, hogy visszatérjen beléjük a vér. Túl sokat volt mozdulatlan, olyankor mostanában egészen elsápadtak a tagjai.
– Nem is érdekel, hogy néz ki egy jeromita? – bökte Zila oldalba. Ő még friss volt, csak a szemei mutatták, hogy egyszer már meghalt. Köhögése alapján megfulladt, Katrin szerint máglyafüstben.
– Jeróniai. A jeromiták azok a szerzetesrendjük tagjai – javította ki Katrin. Zila elfintorodott.
– Jött vele olyan is. Alig idősebb nálunk.
Katrin erre végre megérzett valamit magában, távoli érzések emlékeit. Érdeklődés. Kíváncsiság? Koncentrált az érzésre, miközben felkelt, melengette, ahogy hideg ujjait a leheletével. Még sosem találkozott jeromitával a csatatéren.
– Lássuk meg. Éreztél valamit a közelében?
– Nem tudnám megmondani… de nagyon markolta a szentláncát. De azt eltaláltad, hogy a lovag a megadásról hozott… képzeld, szerződést – szegődött mellé Zila, hosszú szoknyája sodorta a füvet, lendületes lépteitől hangosan surrogott. A közkatonák tisztelegtek és kitértek az útjukból, ahogy áthaladtak a táboron. Katrin ezt még mindig élvezte, azon kevés dolgok egyike volt, ami megmelengette a mellkasát, mióta kirendelték a háborúba.
Zila közben csacsogott mellette a szerződés részleteiről, megadás feltételei, ki kinek fizet mennyit, milyen támogatást remélnek az itt állomásozó, aztán átvonuló hadrendektől, és mely földeket kerüljenek el.
– Ezek szerint hamarosan vonulunk – sóhajtott fel Katrin.
– Igen, végre! Már rettenetesen unom a gyakorlatozást – látni akarom, hogy igazából mire vagyok képes!
Katrin orrát megcsapta az emlékeiben égő hús szaga.
– Ne akard ennyire… – morogta, mire Zila felhorkant.
– Könnyű neked, Katrin! Te már két éve kint vagy a harcmezőn, míg én még a kiképzésen rohadtam Hoofdellben! Tudod, hogy mennyire irigyeltünk, amikor kilovagolhattál Wigbert báró kíséretében?!
Düh. A düh veszélyes. Katrin visszanyelte a kifakadását, csak ökölbe szorította, majd elernyesztette kezeit, nehogy önkéntelenül is a holtak erejéhez nyúljon. Ha azelőtt teszi meg, hogy feltöltődik, hamarosan nem ujjainak hullafehér bőre, vagy megritkult haja lesz az első gondja.
Egy dallamos, a szavakat zinnwaldit akcentussal és meglepő lágysággal ejtő férfihang zökkentette ki gondolataiból.
– Elnézést, eltévedtem, merre találom a … kijelölt követi sátrat?
Ruhája alapján nem lehetett más, mint a jeróniai nemes, vörös-arany köpenye messzire világított a zinnwaldi hadsereg kék egyenruháinak gyűrűjében. Kezein aranygyűrűk villantak, ahogy sután megemelte őket, de a félszeg vigyor nem olvadt le az arcáról úgy sem, hogy legalább három acéllal nézett farkasszemet.
– Ez Ferdinánd lovag – súgta Zila.
Katrin átsétált a katonák gyűrűjén és a férfi elé lépett, aki fél fejjel magasabb volt nála, és végigmérte.
– Lovag uram. Ez egy katonai tábor. Kíséret nélkül civilek nem hagyhatják el a kijelölt helyüket.
– Csak egy pár lépést szerettem volna megtenni a szabad levegőn… elnézést. Tudja, hogy van ez…
– Nem tudom. És messzire hordanak azok a saruk, ha ez pár lépés volt csupán… leléphettek – fordult a katonák felé. – Ellenőrizzétek, hogy a kísérete a helyén van-e.
– Ó, biztosíthatom róla, hogy nem tennének ilyesmit… – vágott közbe a lovag, de Katrin csak ránézett, mire elhallgatott. Csak azt a mosolyt, azt tudnám eltüntetni az arcáról!
– A lovagot magam kísérem vissza. Zila? Velünk tartasz? Szeretném, ha most lépésről lépésre visszakövetnénk a lovag pár lépését, keresztül a táboron.
Most először mosolyodott el napokon belül, amikor szembefordult a férfival, aki hirtelen kisebbnek és ijedtebbnek tűnt, és a mosoly feloszlott az arcán.
– Ne aggódjon, pontosan tudni fogom, ha tévedne.
Szinte kedvesen megérintette a férfi állát – a lovag dermedten hagyta. Aztán finom, pontos mozdulatokkal elkezdte a bűvölést. Zila elértette a célzást, és kis késéssel ugyan, de vele szinkronban csatlakozott hozzá. A lovag körül megperzselődött fű, aztán távolabb terjedt, lépésenként, lustán kanyarogva a sátrak között, ahol a férfi csizmája a földet érte. Katrin orrában perzselt fű szaga nyomta el a korábbi emléket. Végre.
– Impresszív. Pár lépés, igaz?
Szórakoztató lesz végigkísérni az úton: vajon mit sikerült kikémlelnie a táborból? Aztán majd eldöntöm, hogyan tálalom a boszorkánygrófnak az esetet.