Rijál Ajbar mester csüggedten igazította meg aranyszálakkal hímzett kaftánját. Kifejezetten nem szerette a Beledije üléseit, mindig elöntötte a kisebbrendűség érzése, amit sehogy nem bírt levakarni magáról. Hiába volt a Beledije teljes jogú, szavazó tagja, mégis úgy érezte, hogy a Tudósok Tanácsának többi mestere lenézi őt. Egyszerű családban született, az apja vályogvető volt, az anyja nyolc gyerek nevelése mellett az állatokkal és a datolyaligettel is foglalkozott. Egyikük sem tudott írni vagy olvasni, a magasabb tudományokról nem is beszélve, a vegytant, mérnöki tanokat, vagy anatómiát pedig mágiának tartották.
Ahogy babonás és tanulatlan szüleire gondolt, Riján hálát adott a sorsnak, hogy a vidék emírje az ő nevét húzta ki az éves sorsoláson, és lehetőséget kapott, hogy több legyen belőle, mint vályogvető vagy tevepásztor. Hosszú volt az út a világvégi sivatagi oázisból a legközelebbi nagyvárosig, ahol a Tudósok Tanácsának iskolája, a madrasza állt. Alig várta, hogy alkímiát, géptant, vagy csillagászatot tanuljon, de először a betűvetéssel és a számtannal kellett megismerkednie. Hosszú évek teltek el, mire felkerült al-Gajirba, a Fényes Fővárosba, és elkezdhette a valódi tanulást. De nem az alkímia, a gépek, vagy a csillagok vártak rá…
– Mester, a Beledije már várja… – suttogta alázatos hangon az inasa.
Ajbar bólintott, még egyszer végigfésülte a szakállát némi illatos olajjal, és elindult. Menet közben azon kuncogott magában, hogy ha a szülei tudnák, hogy inasa van, a döbbenettől tátva maradna a szájuk. A Tudósok Tanácsának üléstermébe vezető lépcsők és folyosók csillogó márvánnyal, színpompás mozaikokkal, és a Tanács mindennemű csodáinak képeivel voltak díszítve, a mennyezetet csillagképek pettyezték. Ahogy belépett az ülésterem ajtaján, ösztönösen még egyszer megigazított a kaftánját, és rögtön elöntötte ugyanaz a csüggedés, amivel korábban küzdött. Újra és újra azt érezte, hogy ő itt senki, akit épp csak megtűrnek.
Pedig voltak olyanok, akik még nála is messzebbről jöttek. Beren Erdem, a kertészek mestere rabszolgaként született, és most mégis a Beledije egyik legmegbecsültebb tagja, aki meghonosította a jeróniai kékszőlőt Geszer lankáin. Hakar al-Rauf mester pedig egy bukott nemesi család utolsó tagja, akinek minden rokonát kivégeztette a shah, ő maga azonban, mint a Tudósok Tanácsának tagja, felette állt a dinasztikus viszályokon. Mégis… mégis Rijál Ajbar azt érezte, hogy nem való közéjük.
– Riján Ajbar, a nyelvek és szavak mestere! – jelentette be mély, zengő hangon a teremszolga. A többi mester biccentett, üdvözlő szavaik egyetlen masszává olvadtak össze.
– Köszönjük, hogy csatlakozol hozzánk, Ajbar mester – szólította meg a Tanács feje, Geszer valódi vezetője, Szamajeh Onaj nagyvezír.
– Mindig öröm és megtiszteltetés a jelenlétetekben lenni, nagyvezír – felelte Ajbar.
A szőnyegekkel díszített falnál álló asztalkán lévő óra mutatói szerint öt perc telt el, mire a Tanács összes tagja üdvözölte Ajbart, ő pedig mindegyiküknek udvariasan és alázatosan felelt. Az órát Mahdi al-Ramin, az előző Nagyvezír készítette még közel húsz évvel korábban, és soha egyetlen percet sem késett vagy sietett. Azt beszélték, hogy ezen kívül még két ilyen órája volt al-Raminnak – az egyik a Shahanszarajban, a shah udvarában állt, a másik pedig Jerónia királyának hálótermében.
Az üdvözlések és udvariasságok után Ajbar leült a neki kijelölt helyre, inasa letette elé a jegyzeteit, a tintatartóját, és egy írótollakkal teli dobozt.
– A Kereskedők Ligája különös iratot küldött nekünk, Ajbar mester, amihez a te szakértelmedre van szükségünk – kezdett bele Mervan mester, a földmérők és építészek legjobbika. Ajbar különösen nagy tisztelettel viseltetett Mervan iránt, mert ő és tanítványai a sivatag legmélyére is friss, tiszta, iható vizet vittek öntözőcsatornáik végtelen mérföldjein. Mervan híres volt a szél erejével hajtott vízátemelőkről, amik lehetővé tették a magasabban fekvő vidékek öntözését is.
– Azt állítják, hogy egy lüriszi kalmártól szerezték. Amióta Lürisz kikötővárosát elfoglalta Zinnwald, a lürisziek szétfutottak, és magukkal hordták kincseik egy részét is – tette hozzá Raadi Tahir mester. Ajbar különösen jelentéktelennek érezte magát Tahir jelenlétében, akinek csodálatos főzetei tavaly ezreket gyógyítottak ki a halálós váltólázból. És mit tett ő eközben? A gehlav nyelv fejlődését kutatta, és összehasonlította a sivatagi dialektusok kapcsolatait.
– Arra kérünk, fivérünk, hogy segíts nekünk lefordítani az iratot. Mi annyit tudunk, hogy nem lüriszi nyelven íródott, és nem is lüriszi vagy zinnwaldi betűkkel – fejezte be Mervan.
Ajbar bólintott és átvette a papírt. Gyűrött, szakadozott irat volt, itt-ott penészfoltokkal. Végigfutotta tekintetével az oldalt, és a gondolatai rögtön vadul kavarogni kezdtek. Nem, valóban nem vaskos, szögletes zinnwaldi, vagy kerekded jeróniai betűk voltak, nem is lüriszi írás. Ezek a jelek szálkásnak, egyenetlennek, sőt, egyenesen primitívnek tűntek. Mindenki áhítatos csendben figyelte Ajbart, várták a válaszát, csak a fiatal Nazarah mester rugós-fogaskerekes masinája kattogott, ahogy fel-alá sétált az asztalon. Mire Ajbar megszólalt, al-Ramin órájának mutatója szerint tizenkét perc telt el.
– Korai lüriszi rovásírás, valószínűleg egy cserépről vagy kőről másolták át erre a papírra – kezdett bele. Senki nem vágott közbe, de mindegyikük arcán látta, hogy mohón várják a folytatást – A lüriszi írásfejlődés első szakasza, erős amenida hatásokkal, nagyjából hét évszázaddal ezelőttről. De a szöveg… a szöveg maga amenida nyelven íródott. Valaki egy amenida verset vagy himnuszt jegyzett le a maga kezdetleges, egyszerű rovásjeleivel.
– Himnuszt? – Onaj nagyvezír nem tudta tovább türtőztetni magát?
– Himnuszt, nagyvezír. A töredékes szövegben megjelennek a mágikus és isteni hatalmakat meghívó és azokhoz könyörgő formák, és a szertartásos hangszín. Mint például…
– Rijál, kérlek, légy óvatos! – szisszent fel Erden mester. Az idős nő nem tudta teljesen levetkőzni magáról egyszerű, babonás gyökereit, hiába ült a Beledijében harminc éve.
– Ne aggódj, tiszteletreméltó idős nővérem, ez itt a tudás és értelem csarnoka, itt nem fogan meg sötét mágia és babonás isteni fohász. Tehát, idézem… adj nékünk erőt és akaratot, Éltető Szív, hogy hűséges és engedelmes szolgáid lehessünk, adj nékünk szemet és fület, Eleven Szív, hogy lássuk és halljuk bölcsességedet és ellenségeid ármányát leleplezzük, adj nekünk bosszúvágyat és éhséget, Dobogó Szív, hogy legyőzzük a benned kétkedőket és hogy vérüket neked adhassuk…