Egbert von Schellen gróf arról álmodozott, hogy bárcsak megengedné a Birodalmi Kancellária szabályzata, hogy a nyestprémmel szegélyezett, vastagon hímzett zekéjét levethesse, vagy legalább meglazíthassa a geszeri forróságban. Amikor majd ő lesz a Főkancellár, gondolta, és kelletlenül letörölte a verítéket a homlokáról és nyakáról. Az arany- és féldrágakő betétekkel díszített márványmozaik padló és a márványoszlopok úgy okádták a hőséget, mint a legendák sárkányai, a levegő remegett a forróságtól. Pontosan tudta, hogy a geszeriek szándékosan váratják ebben a teremben, és nem valami hűvösebb helyen, ahol a szökőkutak párája felfrissítené a levegőt. Zsebórája szerint húsz perce várakozott, és ahogy egyre jobban elege lett, egyre sűrűbben nézett rá a helyes kis geszeri szerkezetre, amit érkezése után néhány nappal vásárolt egy körülményeskedő órásmestertől.
Ez volt a legtalálóbb kifejezés egész Geszerre: körülményes. Mindenki fontoskodó, fennhéjázó, szertartásos, és egészében véve rendkívül körülményes volt. Persze, a zinnwaldi Hohamt sem volt az egyszerűség és egyenesség mintaképe, a Kancellárán mindig valami titkos ármány zajlott, de Geszerhez képest nyílegyenes és őszinte volt. Egy könnyű, szinte áttetsző selyemköntösbe öltözött férfi sétált be a terembe, és mézes-mázos hangon szólította meg gehlav nyelven Schellen grófot.
– Fényességes nagykövet nagyúr, kérlek tisztelj meg azzal, hogy ragyogó lépteiddel követsz, amíg elvezetlek a Dicsőséges Shahanszaraj Nagypecsétjének Őrizőjéhez.
– Természetesen. Köszönöm – felelte Egbert, aztán rájött, hogy geszeri szokásokhoz képest kurta válasza talán sértésnek hathat, ezért hozzátette – Ragyogó lépteimmel alig várom, hogy a Nagypecsét Őrizőjével találkozhassak.
Ez persze nem volt igaz. A Kereskedők Ligájának valamelyik képviselőjével akart beszélni, nem egy felfuvalkodott senkivel. Bármilyen előkelőn is hangzott, hogy a Nagypecsét Őrizőjéhez vezetik, pontosan tudta, hogy ez a cím és rang semmit nem jelent Geszerben. A Shahanszaraj címeinek legtöbbje nem ért semmit, a valódi hatalom a Tudósok Tanácsa és a Kereskedők Ligája kezében van, amik bábként rángatják a shahot és az ő fényességes udvarát. Hogy az unatkozó ősi nemesi családok és viszálykodó sivatagi törzsfők száját befogják, a shah efféle hangzatos, de értéktelen címekkel halmozza el őket.
Ahogy követte a szolgálót, eszébe jutott a két nappal korábbi ünnepélyes lakoma. Az ételre nem lehetett igazán panasza, bár az ő gyomrának túl fűszeres és túl édes volt minden, de a társaság lelombozó volt. Egyik oldalán a Birodalmi Sólymok és Pávák Felvigyázója, a másik oldalán a Magasztos Palota Főkertésze ült, mindkettő afféle beltenyészett nemes, akiknek páratlan számú nagyszülője van. Ősi geszeri családok sarjai voltak, turbánjaik roskadoztak a drágakövek és gyöngyök alatt, hosszú körmeiket aranyszínűre festették. A Főkertész legalább illatos rózsákat viselt a kaftánján, és nagyjából értelmesen lehetett vele beszélgetni, de a másik, a solymász használhatatlan volt. Egbert abban sem volt biztos, hogy valaha látott-e élő sólymot.
Amikor elértéke a Nagypecsét Őrizőjét, várakozásával ellentétben nem egy pocakos, tokás, turbános pasával állt szemben, hanem egy szikár, vékony, inas, sötét homokszínű bőrű férfival, aki geszeri szemmel nézve remetei egyszerűséggel öltözött. A szolgáló mélyen hajbókolt, és bejelentette Egbert nagykövetet. A Nagypecsét Őrizője gyors csuklómozdulattal intette csendre, majd küldte el a hízelgő szolgát.
– Bocsásd meg, hogy megvárattalak, nagykövet – kezdte mély, karcos hangon. A palotában beszélt gehlavhoz képest egyszerűbb dialektust beszélt. Egbertnek nem volt kétsége, hogy egy sivatagi törzsfővel áll szemben.
– Öröm volt számomra a várakozás, hiszen így szemlélhettem meg csak igazán a Shahanszaraj szépségét és magasztosságát – hízelkedett a nagykövet.
– Kétlem. Izzadsz és zihálsz, és nem áll jól neked a geszeri körülményesség. A nevem Haflam Kajalrim – mondta a férfi és kezet nyújtott.
Egbert elfogadta a kinyújtott jobbot, és minden erejével uralkodott az arcán, hogy ne látszódjon rajta a megkönnyebbülés. Nem erre számított.
– Gyere, sétáljunk a kertben, nagykövet – indítványozta a Nagypecsét Őrizője, és elindult a mirtuszokkal, narancsfákkal, és illatos virágú bokrokkal szegélyezett lugas felé. A levegőt szökőkutak hűsítették, a ragyogó zöld gyepen színes tollú madarak sétálgattak.
– Abban reménykedtem, magasztos Nagyp… Kajalrim úr, hogy találkozhatok ma a Kereskedők Ligájának képviselőivel. A Hohamt…a zinnwaldi Kancellária fontosnak tartja, hogy a zinnwaldi árukra kivetett vámok ügyében egyeztethessünk.
– A Birodalmi Kincsesház Magasságos Gondnoka biztosan segíteni fog ebben önnek – felelte kitérően a geszeri. Mindketten tudták, hogy ez nem igaz, a kincstárnok, bárhogy is nevezzék, Geszerben jelentéktelen cím volt, hatalma abban merült ki, hogy a Kereskedők Ligájának döntéseit lepecsételi és hogy eldönti, hogy milyen virágmintát üssenek az aranypénzek hátoldalára.
– Köszönöm tanácsát. Mégis, ragaszkodnom kell hozzá, hogy a Kereskedők Ligájának képviselőjével beszéljek – makacskodott Egbert.
– A Szanif-Bazergüan ügynökei nagyon elfoglalt emberek, nagykövet úr… de talán ha én keresem meg őket, akkor valamiben segíthetek.
Egbert rögtön tudta, hogy mire megy ki a játszma. Messziről felismerte a megvesztegetésre ácsingózókat. Elmosolyodott, és kedélyesen felelt.
– Biztos vagyok benne, hogy Zinnwald nem lenne hálátlan az ön közbenjárásáért, Kajalrim úr. Erről jut eszembe, nem rég érkezett a nagykövetségre Hoofdell tartományból édes bor. Talán átküldethetnék önnek néhány hordóval hálám jeléül, a hozzájuk illő színezüst boroskancsók társaságában.
A nagykövet már a Nagypecsét Őrizőjének mosolyából tudta, hogy célba ért. Néhány mondatig még udvariaskodtak, de az üzlet megköttetett. Két nappal később ugyanabban a palotában Egbert von Schellen gróf találkozott a Szanif-Bazergüan két ügynökével, és három órányi kemény, rideg tárgyalás végén alkut kötöttek a vámokról. Kezdte megérteni, hogyan működik Geszer, és már-már valami szépséget is látott ebben. A haszontalan nemesek kiélhetik a pompa és rangok iránti vágyaikat, amíg a valódi szakértők, a tudósok, mérnökök, földmérők, orvosok, és kereskedők sikerre vezetik az országot. Amikor pedig egy héttel később a fürdő forró, illatos vizében lazított, és élvezte a cukrozott lótusz-szirmokat, be kellett vallania magának, hogy nem is utálja annyira Geszert, mint hitte.