A békeszerződéssel hivatalosan is véget ér a háború. Az ágyúk már korábban elhallgattak, de még hónapokkal a fegyverletétel után is fekete füsttel égnek a tündérerdők.
Brocéliande másvilági vadonját szétdúlták a tankok lánctalpai. Białowieża mohos, sötét völgyeiben gyógyíthatatlanul sorvadnak az Unseelie-erődök. Schwarzwald mellett a Vöröskereszt sátorvárost épít a felszabadított cseregyerekeknek.
Az európai országok képviselői Versailles-ban találkoznak a Sidhe küldötteivel és ünnepélyes ceremónia keretében írják alá a békeszerződést. Kizárólag a Seelie Udvartól érkeznek nemesek, az Unseelie tündérek nem mutatkoznak. A fotográfiákon keménykalapos, szivarozó urak feszengenek a Nyár fénypalástos úrnői mellett. A háttérben Versailles elvarázsolt kastélya, a kristálytornyok csonkjai felett gyűlnek az esőfelhők. Az újságok szalagcímei minden nyelven ugyanazt harsogják: évszázadok hosszú rabsága után az emberiség letépte magáról a Sidhe császárok rabláncát.
Berlin lassan újra életre kel. Mint az egyetlen város a halandók világában, amelyet a Sidhe addig alakított, táplált és formált, amíg a sok tégla és vas között képesek voltak megmaradni, a háborúban célpont lett, az újjáépítés során pedig probléma. A békekötés óta lassan gyógyulnak a sebei, azonban továbbra sem tért teljesen magához a háború sokkjából.
Egy szempontból mégis megmaradt különlegesnek: Berlinben egymás mellett élnek az emberek és a tündérek. A Seelie Udvar urai és úrnői megőrizték elegáns palotáikat, és diszkréten részt vesznek a weimari köztársaság életében. Mostanra közismert tény, hogy ők voltak azok, akik belülről bomlasztották a Sidhe egységét, akik szembeszálltak a Tél zsarnokságával, és ügynökeikkel, akik létfontosságú információkkal győzelemre segítették a halandókat. Ha óvatosan is, a halandók valamennyire bizalmat szavaznak nekik. Nem úgy, mint az Unseelie tündéreknek, akik nem csak a rangjukat és birtokaikat veszítették el, hanem mindent, ami valaha félelmetessé tette őket. Páriák és száműzött arisztokraták lettek, fatalista piócák, akik művészeken élősködnek a túlélés érdekében.
Ha óvatosan is, felpislákol az éjszakai élet. A város ütőere, a Kurfürstendamm közelében egymás után nyílnak a lokálok. Az egyik legújabb intézmény, a Le Cœur de Fée azzal hirdeti magát, hogy páratlan módon mindenkinek egyenlő belépést biztosít. Emberek és tündérek, gazdagok és szegények, németek és külföldiek mind szívesen látott vendégek. Az ünnepi megnyitóról hetekkel korábban megindul a szóbeszéd. Álarcosbált ígérnek, illúziókat, nem evilági koktélokat – és páratlan szórakozást azoknak, akik külön belépőt váltanak a Kazamatába, az exkluzív alagsori klubba.
A másnapi újságok szalagcímei már sokkal komorabbak. Tűzesetről írnak, pánikról, halottakról, eltűntekről és sérültekről. Az okok ismeretlenek, a magyarázatok ellentmondóak, a Le Cœur de Fée pedig ugyanolyan hirtelen zár be, ahogyan kinyitott, és nem marad belőle más, mint egy izgalmas, hátborzongató városi legenda.
Berlin hatalmasra nő és egyre romlottabbá válik. A bűn városa a világ minden tájáról vonzza a látogatókat. A lokálok és kabarék bőséggel kínálják a zenét, a táncot és az érzéki szórakozást. Az utcákon prostituáltak, háborúban megrokkant cseregyerekek, nincstelen bevándorlók, a tömegben egymás mellett tolonganak a Seelie gyárosok kocsijai, a munkások szekerei, a dolgozó nők, a tudósok, az Unseelie forradalmárok és a fegyveres rendőrök.
Az újságok színes hírrovataiban lelkes cikkek számolnak be arról, hogy hét év után feltámad a Le Cœur de Fée. A legenda újra megnyitja a kapuit, ezúttal azonban csak válogatott vendégkör számára. Bárki jelentkezhet, ember és tündér, arisztokrata, proletár vagy politikus, és senki sem tudja, kik kapnak majd meghívót, és mi alapján folyik a kiválasztás. A rejtélyes vezetőség nem nyilatkozik, a pletykák megállíthatatlanok, ami még jobban felkorbácsolja az érdeklődést. A klubnak nincsen állandó társulata, és a hír, hogy bárki jelentkezhet előadónak, futótűzként terjed a híre az éjszakai életben: mindenkinek megvan a maga elmélete, mi alapján fognak választani közülük.
A színfalak mögött lezajlott a döntés.
A meghívó tegnap érkezett meg, egyszerre és egyforma módon, mind a vendégek, mind és a társulat tagjai számára – nektek.
Nem küldönc kézbesítette, nem dobták be a levélszekrénybe, nem galamb hozta és nem csőposta. Nem tudjátok, hogyan került oda, ahol nem kerülhette el a figyelmeteket.
A levéllel együtt elegáns, diszkrét dobozka is érkezett, benne egy álarc, maszkabálokat és karneválokat idéző, furcsa maszk. A csatolt kártyán kecses kézírással csak ennyi áll: Viselése kötelező. Jó szórakozást kíván a Vezetőség.